Kollektivizmus

Talán erőltetett az ötlet, és bevallom, témáztam is rajta, hogy folytassuk-e vagy ne folytassuk az előző szösszenetet – nem akarván úgy járni, mint ahogy az a híres-hírhedt Hollywood-ban gyakran megesik: a sikeres első epizód után a kevésbé sikerült második, majd az unalmas harmadik, a szörnyű negyedik…

Nos, ígérem, négyig nem megyek el, de a kettediket nem hagyhatom ki, már csak a ballance kedvéért sem.

Tehát:

Az individualizmus ellentéte a kollektivizmus, mely az egyéni döntés szabadságát és az egyén boldogságát a közösség, csoport, vagy a társadalom érdekei mögé helyezi, és ezen „kívülről befelé” mutató folyamat által a közösség, tágabb értelemben az egész társadalom problémái iránt elkötelezett, azokon segíteni vágyó törekvést testesít meg.

Létezik akkor valójában a kollektivizmus, mint olyan? Vagy ez csupán kísérleti jelleggel született meg annak idején Makarenkó kommunájában, és honfitársainak fejében?

Nos, a tetten érhető kollektivizmusra minden bizonnyal jó példa az ősközösségi társadalmak, vagy a farkas-falka működése. Itt nincs is vele semmi gond. Ám mi van akkor, ha a modern társadalmakban is „felüti a fejét”? Ezt ezen az égövön mi mind jól tudjuk. Szándékosan nem fogom részletesen leírni, mely korszakokban és földrajzi helyeken volt és van jelen a kollektivizmus „eszméje”, mert garantáltan nem kívánok még halványan sem politikai vizeken evezni. Az a megosztással lenne egyenlő. Nem teszem.

Vizsgáljuk inkább tovább az eszmét vagy filozófiát. Pozitív aspektusból tekintve a kollektivizmus azt jelenti, hogy a nemes értelemben vett közösségnek tett szolgálat kerül előtérbe.

Azonban felmerül a jogos kérdés: ha nem vagyok képes életem kérdéseivel szembenézni, ha egyén szinten nem tudok elégedett és boldog lenni, ha nem tudom meghozni a saját életemet pozitív irányba befolyásoló döntéseket - egészen egyszerűen azért, mert nem rendelkezem kellő önismerettel és az ebből fakadó magabiztossággal mindezek megtételére -, akkor vajon valóban hatékonyan tudok-e közösségi, össztársadalmi, vagy akár világméretű léptékekben gondolkodva felelősen cselekedni a közjó érdekében.

 Ha a történelem vagy a vallások nagy példaképeire felületesen rátekintünk, akkor igennel válaszolhatunk az előbbi kérdésre. Ha azonban kicsit belegondolunk, a nemes uralkodók, állami és egyházi vezetők, vagy a történelemben felbukkant fél-mitikus és valóságos tanítók egyéniségét és jellemét szemlélve rá kell jönnünk, hogy ők valamennyien valójában individualisták voltak, illetve ma is azok – a szó legnemesebb aspektusában. Gondoljunk csak például Mahatma Gandhira, a Dalai Lámára, Jézusra, II. János Pál pápára, a történelmi Buddhára…

A kollektivizmus társadalmi méretekben megjelenő szélsőségeire ellenben jó példa az ókori Spárta: történelemtanulmányaink kezdetéről mindannyian tudjuk, mit tettek a nemkívánatos nemű és „méretű” csecsemőkkel. Az ilyesfajta kollektív beavatkozás és irányítás azonban - mint azt szintén mutatja az említett történelmi példa is – szükségképpen bukásra van ítélve. Nem azért, mert (például) embert ölni „bűn”. Hanem, mert ellenkezik a Törvényekkel, melyek felettünk állnak, s melyek mélyen bennünk gyökereznek, és melyeket figyelmen kívül hagyni nem marad következmények nélkül.

 Úgy tűnik tehát, hogy kollektivizmus és individualizmus nem párjai egymásnak, de még csak nem is oppozitok. A szeretet és a humánum talajából táplálkozó egyéni vagy társadalmi pszichében az individualizmus fája termi a kollektivizmus gyümölcsét: ugyanannak a dolognak magasabb szintű megnyilvánulásáról beszélünk. A kollektivizmus önmagában pedig nem terem semmit. A gyümölcsöt vagy megesszük, vagy befőttbe rakjuk, vagy hagyjuk megrohadni a fán – végeredményként mindenképpen ugyanazt kapjuk: elenyészik…