Thaiföld vallási élete V. – Sákjamuni Sziddhárta Buddha története

Annyit emlegettem az elmúlt hetekben a thaiföldi théraváda buddhizmus kapcsán a történelmi Buddhát, hogy arra gondoltam, szentelek egy önálló bejegyzést az Ő szép történetének. Méghozzá nagyjából úgy, ahogyan az a thai-ok emlékezetében él. És azért csak nagyjából, mert néhány bájosan thai-osan egyszerű, túlmisztifikált részletet (például, hogy hogyan is volt, amikor a Buddha meglátogatta édesanyját a Mennyországban) kihagytam a történetből. Nekem kedvesek voltak, ahogy olvastam őket, de attól tartok, nem tudnám olyan tipikusan thai-osan átültetni magyarba, és sokan inkább bugyutának titulálnák a történeteket. Thai-rajongókhoz ezúton is bocsánatért esedezem :), bár ők úgyis tudják, miről van szó! :)))

A páli anyanyelvű Sákjamuni (=„sákja bölcs”) Sziddhárta Buddha Nepálban, Lumbiniben született a kr.e. 563. év Vészák hava teliholdjának napján. Apja Suddhódanáma Gautama király, a Nepál és Északkelet-India határához közel fekvő Kapilavasztu városának sákja törzsbéli uralkodója, anyja a szépséges Sirimahamája királyné. Mint a szakrális történelmi személyek születésének történetei általában, Sziddhárta hercegé is varázslatos.

Úgy kezdődött, hogy Sirimahamája királyné egy éjjelen álmot látott: egy hatalmas fehér elefánt aláereszkedett az ezüst  és arany hegyekből, ormányában egy lótuszvirágot hozva néki. Ébredése után azonnal hívatta a tudós bölcseket, értelmezzék álmát. Íme, megfejtésük: a királynénak fia születik, akit Sziddhathának (=Sziddhárta, aki elérte célját avagy „beteljesedett”) neveznek majd, és aki a legnagyobb király lesz a világon. Vagy a legnagyobb aszkéta…

Ezen az éjszakán a királyné megfogant, s mikor az álom után 10 hónappal apja udvarába indult, hogy ott készüljön fel szülésre, útközben megállt a Lumbini Kertben. Leszállt a hintójáról, hogy megpihenjen egy szálafa (más néven szál vagy szal fa, Shorea robusta, Kelet-India középső részein élő, igen gyors növekedésű, vastag törzsű, terebélyes koronájú, trópusi lombhullató fafajta. Ha elegendő helye van, hatalmas méretűre megnő. Rengeteg magot hoz, melyek a földre hullva, de gyakran az ágak között megragadva is, igen gyorsan kicsíráznak. Fája igen tartós, még a teakfánál is jobban ellenáll az időjárás viszontagságainak. Épületfának, villanyoszlopnak, vasúti talpfának hasznosítják. India erdészeti szempontból legnagyobb jelentőségű fafajtája.) tövében, amikor is a fa egy virágos ágába kapaszkodva, fájdalmak és vajúdás nélkül világra jött a gyermeke. Születését követően a királyfi hét lépést tett mind a négy világtáj felé, s lába nyomán lótuszvirágok sarjadtak a földből. Meg is szólalt ekkor:

 „Ez az utolsó megtestesülésem ebben a világban. Most megkeresem és elpusztítom minden bánat gyökerét."

Hét nappal később Maja királyné meghalt, így a húga, Mahaprajapati gondjaira bízták a csecsemőt.

Suddhódana király minden szenvedést és nehézséget távol tartott gyermekétől és igyekezett a földi dolgokkal lekötni figyelmét. Amikor 20 éves lett, feleséget választott neki, Jasódharát (=„jó hírű”). Menyegzőjük után egy évvel fiuk született, aki a Rahula (=„béklyó, akadály”) nevet kapta…

Történt egyszer, hogy Sziddhárta kíváncsi lett, mi van a palota kapuin túl! Channa nevű kocsihajtójával, apja hozzájárulása nélkül, két alkalommal elhagyta a palotát. Ezeken az utakon megpillantotta azt a négy dolgot, melyek megváltoztatták életét: az öregséget, a betegséget, a halált, és egy aszkétát.

Ez utóbbitól megérdeklődte, miért a borotvált fej, miért a rongyos sárga köntös, miért járja gyalogosan, mezítláb az utakat. S mikor a szent ember azt felelte, hogy ő azért választotta az aszkéta életet, mert így keresi az üdvösséget, azt a legáldottabb állapotot, melyben ismeretlen a szenvedés, az öregség és a halál, attól fogva a királyfinak nem volt maradása a palotában. Channa kíséretében még aznap éjjel útra kelt, hogy megkeresse az erdők mélyén lakó remetéket. Odaérve aztán drágaköves kardját övéről leoldva, levágta vele a haját. Levetette díszes ruháit és sárga köpenyre cserélte őket.  Azután elrendelte, hogy Channa vigye vissza lovát és ékszereit az apjának. Sziddhárta ekkor 29 éves volt.

Hosszú vándorútra indult, keresztül Északkelt-Indián, és a szent embereket kereste. Megismerkedett a szamszára, a karma, a moksa eszméivel. Ez utóbbi különösen megragadta, így letelepedett a Nairanjana folyónál, és hat éven keresztül öt szerzetes társaságában, kik csatlakoztak hozzá, hogy tanuljanak tőle élt a szélsőséges önmegtagadásban, bűnbánatban, folyamatos meditációban. Éppen csak annyit evett és ivott, hogy teste életben maradjon. Így végül nagyon lesoványodott és nagyon gyenge lett. Ám az oly áhított megvilágosodás még mindig váratott magára…

Egy napon végül ráébredt, hogy a bűnbánattal és önsanyargatással töltött évek csupán testét gyengítették meg, de nem hozták el a válaszokat az Őt gyötrő kérdésekre. S ekkor, mialatt Indra dalát hallgatta, hirtelen megvilágosodott előtte a Középút Törvénye.

Ráébredt, hogy mindenekelőtt meg kell erősítenie testét, hogy újra elmélyülhessen a meditációban. A folyóhoz ment fürdeni. Ekkor jött arra Szujáta és boldogság öntötte el Sziddhártától, mert meglátta a belőle sugárzó Jót. Mézzel és tejjel édesített rizst nyújtott Neki, és Sziddhárta az ételtől új erőre kapott.

Leült a(ma bizonyos) fügefa alá, azzal a szent elhatározással, hogy addig onnan fel nem áll, míg célját el nem éri, azaz választ nem talál az élet és a szenvedés kérdésére.

Sziddhárta Buddha mély meditációba merülve, rendületlenül ült a Bo-fa alatt. Ekkor Mara, az ördögök királya egész seregével megkísértette őt. Ám egy gyönyörű istennő szállt fel a földből, és megvédte a Leendő Buddhát.

A kr.e. 598. év Vészák havának teliholdas éjszakáján Gautama Sziddhárta megvilágosodott és elérte a buddhaságot. Ebben a pillanatban felismerte a Négy Nemes Igazság és a Nyolcrétű Nemes Ösvény igazságait.

Ezután a Brahmák megkérték Őt, tanítsa az embereknek a boldogság titkait szerte a világon.

Első tanítványai régi társai voltak. Felkereste az öt szent embert Sarnath-ban és a Deer Kertben kezdte őket tanítani. Majd, miután tanított neki, Jasa csatlakozott hozzá 54 barátjával. Jasa szülei és felesége voltak az első tanítványok, akik megértették és elfogadták a Három Drágaság tanítását.

Azután a Buddha Uruvela, Nadi és Gaja Kassapának tanított, majd pedig elkövetkezett a nevezetes Magha Nap, amikor 1250 szerzetesnek, kik hívás nélkül gyűltek köré, tanította az Ovada-Patimokkha-t, melyet így foglalt össze: "Ne tégy rosszat, tedd a jót, tartsd magad tisztán - ezek a Buddhává válás szabályai."

Kis idő múlva meglátogatta apja palotáját. Suddhódana király és Jasódhara hercegnő javasolták  Rahulának, kérdezze meg apját öröksége felől. Buddha ekkor felajánlotta fiának, hogy tanítványai sorába veszi. Az öreg király nagyon megrémült, hogy fia után unokáját is elveszíti, így megkérte a Buddhát, válasszon más tanítványt utódjának. Buddha eleget tett apja kérésnek és nem vitte magával a fiát novíciusnak.

Nyolcvan éves korában betegség támadta meg, ekkor kinyilatkoztatta halálának időpontját. Ennek bekövetkezte egy Cunda nevű kovács vagy aranyműves nevéhez kötődik, ki ebédre hívta meg Buddhát és tanítványait. Az itt elfogyasztott gombától hirtelen rosszul lett, majd erőnek erejével kényszerítette magát, hogy eljusson a Kushinarát övező erdőig. A ligetben a jobb oldalára heveredve lepihent egy szálafa alatt. Amint az őt követő tömeg odaérkezett, a fa hirtelen virágba borult és behintette őket szirmaival.

Ezután háromszor kérdezte meg az emberektől, hogy van-e valamilyen kérdésük őhozzá, ám mindenki néma maradt. Végül így szólt:

„Minden, ami megszületett, meg is hal. Az élet önmagában hordozza a pusztulást. Minden csak átmeneti. Dolgozzatok szorgalmasan önmagatok megváltásán!"

A gyönyörű festmények forrása:

Postcards from S. Dhumphakdi & Sons Publisher, Bangkok, Thailand

Thaiföld vallási élete IV. – Élet a wat-ban és a wat-ok körül II.

Keleten a buddhista szerzeteseket mindig is nagy tisztelet övezte (és ma sincs ez másként) vállalásukért, hogy a tökéletesség elérése érdekében lemondanak a világi örömökről és a Buddha tanai szerint való életet választják. A szerzetesek viselkedését 227 szabály írja elő, s nekik mindezeket be is kell tartani! Ám ezek nem holmi esztelen feudális vagy bűntudatkeltő regulák! Az alapvető erkölcsi értékeket hangsúlyozzák és arra hivatottak, hogy betartásukkal az egyén közelebb kerüljön önvalójához, a benne rejlő Buddha-természethez. A négy legfontosabb előírás: ne lopj!, ne ölj!, ne uszíts mást öngyilkosságra!, és a cölibátus. Ezek megszegése minden tekintet nélkül (hiába hivatkozik bármilyen külső vagy belső kényszerítő körülményre, akár mágikus befolyásra az elkövetőjük) a szerzetesrendből való azonnal kiutasítást fog eredményezni. (Nem fog azonban megbélyegzést, elítélést vagy kirekesztést eredményezni – ez semmiképpen nem férne össze sem a buddhizmus alapeszméivel, sem  a  thai toleranciával és individualizmussal.)

Eltérően más monasztikus rendektől, a beavatás nem követeli meg fizikai munka végzését a szerzetesektől. Elismerik és tisztelik a fizikai erőfeszítések értékét a pusztító gondolatok és vágyak csillapításában, ám  Thaiföldön a buddhista szerzetes kísértéseinek felszámolására nem az ilyesfajta elnyomást választja, hanem inkább úgy dönt, hogy megkeresi és megsemmisíti azokat a meditáción keresztül.

Itt a beavatott buddhista szerzetesek életmódja más számos ponton is különbözik a hozzánk közelebb álló és ezért talán jobban ismert katolikus rendekétől. Mivel trópusi éghajlat uralkodik, a szerzetesek élete nem olyan embert próbáló, mint a mérsékelt égövi, vagy a magas hegyekben élő társaiké. (Például nincsenek az időjárás viszontagságainak vagy a téli éhezésnek kitéve, nem kell fűtésről vagy meleg ruházatról gondoskodniuk.)

Ezen kívül megengedett a kötetlen beszélgetés. A buddhista szerzetesek szabadon tehetnek fel kérdéseket, ez Buddha tanításának lényegi eleme. Mint ahogy az is, hogy a tanok közül azokban mélyednek el, melyeket a saját haladásuk érdekében fontosnak éreznek, és ezeket választják meditációjuk tárgyának is.

Nagyon szembetűnő különbség továbbá, hogy a théraváda buddhizmus beavatottja akkor hagyja el a rendet, amikor csak akarja. A szerzetesi beavatással azt teszi nyilvánvalóvá a férfi, hogy követi Buddha tanításait. Ez azonban nem kötelező számára élete végéig. Bármikor szabadon elhagyhatja a kolostort és visszatérhet a világi életbe, nem fogják ezért megbélyegezni, elítélni, ferde szemmel nézni sem rendtársai, sem más, világi emberek.

Az esős évszak három hónapját kivéve a monk-ok szabadon utazhatnak, ez a hagyomány még buddhizmus legkorábbi idejéből származik, amikor Buddha és az ő tanítványai vándoréletet éltek. A kormány számos kedvezménnyel támogatja a szerzeteseket, ingyen utazhat(ná)nak például a tömegközlekedési eszközökön. Ezt azonban általában nem teszik, legtöbbször gyalog járnak. Mi azonban Phuket szigetén, a jelenleg még épülő Big Buddhánál megfigyeltünk egy vagány 70 év körüli monk-ot, amint éppen felugrott a pick-up platóra és jelt adott az indulásra… :)

Thaiföldön a buddhista szerzetesek könnyen felismerhetők jellegzetes sáfrányszínű ruhájukról és borotvált fejükről. A világi javakról teljes mértékben lemondanak, saját célra nem hordanak és használnak például pénzt. Tömeg(es) közlekedés helyett minden hajnalban gyalogosan elhagyják a wat-ot és egyesével indulnak útra, hogy a náluk lévő zsákba összegyűjtsék a napi élelmiszert.

Sok helyen már érkezésükre várva előre kikészítik az aznapra nekik szánt ételt és vizet. A buddhisták számára nagy megtiszteltetés és a napi jócselekedet része rászoruló számára adakozni, és ez fokozottan igaz, ha szerzetesnek adhatnak.
 

Bár a szerzetesek nőtlenek, és soha nem érinthetnek meg nőt (még az édesanyjukat sem!), a fentiekből is kitűnik, hogy nem élnek zárkózott vagy világtól elzárt életet. A meditáló szerzetesek kivételével napi kapcsolatban vannak a hétköznapi emberekkel: a kolostor körüli reggeli élelemgyűjtő körútjuk során, vagy a különböző ünnepségeken, fesztiválokon. És mivel – ahogyan azt korábbi írásomban már említettem – Thaiföldön a lakosság több mint 90%-a théraváda buddhista, ezek a találkozások nagyon fontosak mindkét fél számára. A szerzeteseknek így naponta van alkalmuk gyakorolni a jóság, a tolerancia, az együttérzés alapvető buddhista erényeit, a laikusok pedig – akik láthatóan nagyon fontosnak tartják és élvezik a találkozásokat – ezeken keresztül napi és élő kapcsolatban maradnak a buddhista eszmékkel. Mindenekelőtt ugye, a reggeli élelmiszer-gyűjtés alkalmával naponta gyakorolják a segítés, önzetlen adakozás jócselekedetét. Ezen alkalmakkor tanácsot vagy áldást is kérhetnek, valamint megbeszélhetnek bármilyen aktuális dolgot. A szerzetesek nagyon nyitottak és kedvesek ezeken az informális találkozókon. Mi is kaptunk áldást és jó tanácsokat egy kedves, mosolygós, idős monk-tól. Ehhez azonban az kellett, hogy thai barátunk felhívja ránk a szerzetes figyelmét: "ők itt nem 'sima' turisták, hanem a vendégeink". Az adomány ebéd elköltése után lépett oda a szerzetes mellénk, és bár szavait nem kimondottan értettük,  merthogy  thai-ul beszélt, gesztusai nyilvánvalóvá tették, mit mondott nekünk.

Buddhista felfogás szerint az adományozás (legyen az élelem, ruha a napi szükségletek fedezésére, vagy építőanyag, pénz a templomok, kórházak építésére, felújítására) kedvességünket és együttérzésünket fejezi ki a végtelen számú érző lény iránt, mely által érdemeket szerzünk, értéket teremtünk, ami pedig kedvező hatással van jelenlegi és jövőbeni életünkre.

Ezen túlmenően pedig nagyon alapvető és gyakorlati oka is van annak, amiért a thai-ok nagyvonalúan támogatják a Sangha-t (buddhista szerzetesrendet): nagyon kevés az olyan thai család (a buddhista vallású thai családok közül, természetesen), melynek legalább egy tagja ne a kolostorok falain belül mélyedne el az élet nagy kérdéseiben és Buddha tanításaiban. Nem ritka, hogy a férfi, miután eleget tett világi feladatainak és családi kötelezettségeinek, idős korában bevonul a szerzetesrendbe, hogy ott mint buddhista szerzetes, elmélyüléssel és meditációval töltse élete utolsó időszakát. (Ha megfigyeljük, Thaiföldön meglehetősen ritkán látni idős férfiakat – legalábbis az idős nők számához képest. Ennek tehát nem az az oka, mint mifelénk, ti. hogy a férfiak átlagéletkora több évvel a nőké alatt van :), hanem sokkal inkább az előbb leírtak.)

Az is régóta szokás, hogy amikor egy buddhista férfi betölti a 20. életévét, 5 naptól 3 hónapig terjedő időtartamra átmenetileg bevonul valamelyik kolostorba szerzetesnek. Ezt általában a Khao Phansa időszakban teszik, és ez egy nagyon fontos és nagy becsben tartott állomása minden ifjú életének. Phuket-en az egyik wat-ban Őfelsége, IX. Ráma király csaknem életnagyságú fényképe látható, melyen mint frissen beavatott szerzetes üldögél.

Thai barátunk rengeteg fényképet mutatott kedvenc unokaöccsének szerzetessé avatásáról: diasorozattal dokumentálták fejének leborotválását, szerzetesi ruhájának felvételét, az avatási szertartást, majd az azt követő ünnepi étkezést. Az egész család jelen lehetett, mindenki, az ifjú szerzetest is beleértve, nagyon boldog és büszke volt. Azt is megtudtuk, hogy a tulajdonképpen négy nagyméretű kendőből álló szabályos szerzetesi öltözék felöltése komoly és - első alkalommal legalábbis - nem egyemberes feladat. Onnantól fogva, hogy szerzetessé válik a fiú, nincs más tulajdona, mint szerzetesi ruhája és egy edény, melybe alamizsnát gyűjthet. A fej leborotválása is a világi javakról és hívságokról való teljes és maradéktalan lemondását szimbolizálja. Helyénvaló tehát az öröm, mely szól egyrészt az új és fontos élettapasztalatok megszerzésének, másrészt a felnőtté, önállóvá válásnak.

S hogy hogyan engedheti meg magának Thaiföldön bármelyik család (ahol általános, hogy nem 1-2 gyermek van, akiket el kell tartani) ezt a „fényűzést”? Hát úgy, hogy a munkaadók – legyen kormányhivatal, fegyveres testület vagy magánvállalat – 3 hónapos szabadságot ad dolgozójának, teljes fizetéssel ideiglenes felszentelése idejére! Ez tehát nem egy különleges kiváltság valamely elit társadalmi csoport exkluzív tagjainak! A földműves „legkisebb fiától” kezdve a királyi sarjakig bárki előtt, aki csak óhajtja, nyitva áll a szerzetesi út a buddhista tanokban és bölcsességekben való elmélyülés, valamint a világ dolgainak és önvalójának teljesebb megértése előtt.

Thaiföldön majdnem minden jelentős ünnep buddhista szent naphoz kötődik, és ezek mindegyike nemzeti ünnep is egyben. Legfontosabbak:

Magha Puja, melyet annak a csodálatos alkalomnak emlékezetére tartanak február végén, amikor 1250 ember hívás nélkül összegyűlt a Buddha prédikációját hallgatni. Országszerte gyertyafényes felvonulásokat tartanak a templomok körül.

Visakha Puja, a legszentebb buddhista nap május végén, amikor is szintén a templomok körül gyertyafényes felvonulásokkal a Buddha születését, megvilágosodását és földi életéből való végleges útra kelését ünnepelik.

Loi Kratong, a legszebb thai ünnep október végén, novemberben. A királyság minden lakója hajót készít banánlevelekből, melybe gyertyát és füstölőt helyeznek, majd a fénylő kis járművet vízre bocsátják valamelyik folyón vagy csatornán.

Khao Phansa, ezt már említettem korábban, ez a három hónapos esős évszak kezdete. Ez az az időszak, amikor az összes szerzetes – beleértve az ideigleneseket is :) - bevonul a kolostorokba, elmélyülni a tanokban és a meditációban.

A legtöbb ember imádja ezeket az ünnepségeket, valamint a templomokban rendezett fesztiválokat, amely nemcsak vidám és fülledt kirakodóvásár, kiváló (be)vásárlási, valamint sült pondró-evési lehetőség :), hanem annak fóruma is, hogy a hívők konzultáljanak a szerzetesekkel és a szellemekkel a fontos döntések meghozatalához.

A szerzetesek és a kolostorok tehát nagyon fontos szerepet töltenek be a thai emberek mindennapi életében. Tanácsot kérnek tőlük minden élethelyzetükben, és az ő áldásuk (valamint kedvező csillagállás) nélkül nem fognak új munkába, nem költöznek, nem kötnek házasságot. Vallásuk napi, aktív gyakorlása fontos sarokköve a thai hagyományok ápolásának, az alapvető emberi és morális értékek őrzésének és generációról generációra való átadásának.

 folyt.köv.

Látogatás egy teknős neveldében

Szerintem a teknős azon kevés hüllő közé tartozik, melytől senki sem idegenkedik. Erről gondoskodott gyerekkorunk Teknőc Ernő hőse :)

Thaiföldön nagy hangsúlyt fektetnek a teknősök védelmére. Felnevelik az apró bébi teknősöket, hogy majd 1,5-2 éves korukban visszaengedjék őket a tengerbe. Általában hivatalos ceremónia keretében, Songkran idején (thai újév kezdete és a víz ünnepe áprilisban).

Több utazási iroda kínálatában szerepel egy teknős farm megtekintése, és bevallom jólesik sétálgatni a nagy betonmedencék körül, figyelgetve a páncélosokat, miközben lélekben felkészülünk egy elefánt szafarira, raftingolásra vagy Jeep kirándulásra. Mellesleg a belépőjegy megvásárlásával támogatjuk a fenti nemes kezdeményezést. Jelen beszámolóm helyszíne Phang-nga tartomány, Lam Kaen közelében.

Kisbuszunk még csak a bekötő útnál jár, de már itt feltűnnek a teknősökkel díszített lámpaoszlopok. Mármint fém teknősökkel.

Idegenvezetőnk néhány szót vált a sorompónál posztoló őrrel, aki kisvártatva átnyújtja belépőkártyáinkat. Kiakasztom magamra. Lássák, hogy nem idevalósi vagyok (ráadásul az angol helyesírásom is erősen kifogásolható :)

Bőbeszédű idegenvezetőnk bemutatja a farmot: Íme a teknős farm! És elégedett mosollyal tovább sétál. Én azért a helyében még hozzátettem volna, hogy : Találkozzunk félóra múlva a busznál! Vagy valami ilyesmit...

Végigsétálunk a nagy betonmedencék között és megcsodáljuk lakóikat. Nincs nagy mozgolódás. Gondoltam, hogy nem hasonlítok az etetést végző személyzetre. A következő medencében halak úszkálnak. Csökkentebb értelmük következtében ők már érdeklődve figyelik, mikor jön a kaja. Nem jön.

Van köztük közel méteres példány is. Ezeket vajon mikor engedik vissza a tengerbe?

Egy cica közeledik lassú léptekkel. Vajon megtanították neki, hogy nem bántjuk a halakat? Vagy már megundorodott a halaktól és ezért tűrik meg itt? A kisteknőst vajon megkóstolná-e? Állítólag 1:1000 az esélye ezeknek az állatoknak, hogy megérjék a felnőttkort a tojásból való kikelés után. Azért nevelgetik itt egyéves korukig, hogy megvédjék természetes ellenségeiktől, de vajon a macskákkal számoltak? Ilyen és hasonló érdekes gondolatok között lépkedek automatikusan...

Következő szekció: apró medencék tele korallokkal és Némo-kal.

Szerintem ezeket biztos nem engedik vissza, olyan mulatságosak. Jó elnézegetni őket, ahogy vidáman úszkálnak a csodálatos színű korallok között.

Mindent végigjártunk és egy bébiteknőst sem láttunk! Vajon hol rejtegetik őket? A tengerbiológusok nem akarják tovább rontani szegény teknőcök túlélési esélyeit???

A rövid itt tartózkodás sajnos ily rövid beszámolót szült :)

Thaiföld vallási élete III. – Élet a wat-ban és a wat-ok körül I.

Thaiföldön egyes források szerint 27 000, más adatok alapján csaknem 32 000 buddhista templom, azaz wat található, legtöbb közülük vidéken. Mondhatjuk hát, hogy se szeri-se száma thaiföldön a wat-oknak ( – vagy legalábbis, nem számolták meg őket? Csakúgy, mint az embereket? Thaiföld lakóinak számára közelítő, becsült adatok vannak… De ezt majd máskor, bővebben :)

Tehát a wat-ok a falvak szélén, nem ritkán azoktól néhány kilométer távolságban helyezkednek. A hagyományos buddhista templom valójában egy meglehetősen nagy, akár több hektáros területen elhelyezkedő, fallal körülvett impozáns épületegyüttes, mely a következő részekből áll:

 

Központi és egyben legimpozánsabb, legmagasabb épülete a kúp vagy harang alakú chadi (thai-ul írva: เจดีย์), melyen sok-sok emeletet megmászva jutunk a tetejében őrzött Buddha-ereklyékhez. (Érdekes volt számomra, hogy míg a katolikus templomokban oly féltve, gyakran a hívők számára soha nem is láthatóan őriznek ereklyéket, addig itt egy üvegbúra alatt, sok-sok drágakővel díszített környezetben bárki bármikor megtekintheti a féltett kincset, ha megmássza a lépcsőket. Nálunk a legtöbb katolikus templomba be se lehet menni csak úgy – merthogy zárva vannak. Nemhogy ereklyét „nézegetni”…!)

A vihan, vagy páli nyelven vihaan (thai-ul วิหาร) arany buddha szobrokkal és falfestményekkel gazdagon díszített tágas csarnok, a szerzetesek találkozó és meditáló helye. (A Wat Chalong-ban több száz szobor található ebben az épületben - Farang párom tett fel képet róluk erről szóló írásában.)

A mondop (thai-ul มณฑป) egy általában nyitott, négyzet alakú, boltívekkel határolt, piramis alakú tetővel fedett épület, melyben szertartásokon használt szövegek és tárgyak vannak.

A sala (thai-ul ศาลา) egy pihenésre vagy egyéb tevékenységre használt pavilon. Nevének jelentése szanszkritül iskola vagy menedék – itt mesélik tanulságos történeteiket a tanítványok vagy a menedékre vágyók számára az öreg szerzetesek.

A bot (โบสถ์) vagy ubosoth (อุโบสถ์) a legszentebb imádság szobája, vagy más néven „a felszentelés csarnoka” – az új szerzetesek itt teszik le fogadalmukat.

Építészetileg hasonló a vihan-ra, a fő különbség az, hogy a bot nyolc sarkában sarokkövek vannak, megvédendő az épületet és a benne tartózkodókat az ártó szellemektől. Általában gazdagabban díszített, mint a vihan.

Minden wat-nak van saját tripitaka-ja, azaz könyvtára (thai-ul หอไตร), ahol a buddhista írásokat tartják.

A sala (ศาลาการเปรียญ)mostanra egy többcélú terem lett. A régi időkben ezt a helyiséget csak a szerzetesek használták, és ők is csak tanulásra.

Található még ezeken kívül egy höding (หอระฆัง), azaz harangláb, valamint a hökong (หอกลอง), a dobtorony, ahol impozáns gong csüng alá, amelyből az étkezések, meditációk, szent foglalatosságok kezdetét jelzik a szerzetestársaiknak az ezzel megbízottak.

A szent épületektől elkülönülten állnak a szerzetesek lakóépületei, melyet kuti-nak (thai-ul กุติ) hívnak.

Néhány wat-ban ezeken kívül van egy mauzóleum-jellegű, egyszerű épület is, amelyben a templom életében jelentős szerepet játszó vezetők, valamilyen hőstettet véghezvitt, vagy szellemiségükkel kiemelkedő, megvilágosodott szerzetesek ereklyéit, használati tárgyait, esetleg – mint a Wat Chalong-ban is, amelyről Farang párom már beszámolt – viaszmását őrzik. (Brrr, a Wat Chalongban félelmetes, lenyűgöző, lélegzet-elállító ez a hely! Egy lábakon álló egyszerű kis épület, a monk lakások és a „piactér” mellett. Nem tudtuk mi van benn, gyanútlanul besétálunk, és ott ülnek Ők. Hárman, a valósághoz úgy hasonlítón, hogy napokig azon témáztunk: biztos, hogy élnek! Biztos, hogy valami meditációs gyakorlatot folytatnak! Aztán thai barátaink csak rejtélyesen mosolyogtak kérdéseinkre, és azt mondták, hogy viaszfigurák. Valóban, az internet is azt írja. De meg kell mondjam: én a magam részéről még mindig nem vagyok ebben olyan biztos. A monk-ok ott jelen vannak, ez 100%. Nem kellenek különösebb extraszensz képességek érzékelni őket. Így még az is lehet, hogy az igazi testük üldögél ott… Ismét brrr, csodálatos, misztikus kelet…! :) )

A paloták és templomok tetejét a legtöbb dél-kelet ázsiai országban, így Thaiföldön is gyakran díszítik chofah-val (ช่อฟ้า), ami úgy néz ki a tetők csúcsán, mint egy karcsú, vékony madár. Ő ott a tetőn a szanszkrit nevén Garuda-nak tisztelt, a hindu mitológiában Visnu istent megtestesítő, félig madár-, félig ember-testű mitikus lény. (De hogy hogyan kerül egy thai wat tetejére és az esztétikai értéken túl mi célt szolgál ott, amikor a thai theravada buddhisták nem istenhívők, arra nem sikerült rájönnöm. Esetleg, ha valaki tudja, segítsen ki, kérem.)

Mindenesetre, létezik belőle "stilizált" változat, és van olyan amelyiket madár, elefántfej vagy hal díszít.

A wat építését egyébként soha nem fejezik be teljesen. Mielőtt az utolsó falszakaszt befestenék, megáll a munka, és az a fal csupasz marad.

A buddhista szemlélet ugyanis úgy tartja, ha valamit befejeztél, ahhoz már nincs mit hozzátenni. Az készen van. És elindul a leépülés, az enyészet felé. Ha tehát épülni akarsz és gyarapodni, bele kell fognod egy új tevékenységbe. Ha tehát befejezed a templomot, állhatsz neki egy másiknak :)

Bár a templom elsődleges feladata, hogy a Nirvánába törekvőket segítse, ennél jóval több funkciót tölt be a falu életében. Egyszerre szolgál hotelként és információs irodaként. Iskola, kórház és gyógyszertár, művelődési és rekreációs központ, valamint – egyáltalán nem utolsó sorban – menedék a mentálisan zavart, és a hajlott korú embereknek. A nagy városokban néhány templom szállást kínál az ott tanuló vidéki diákoknak (ez ám a kollégium!). Mások az árvák és a szegény családok gyermekei számára kínálnak otthont vagy ellátást, alapfokú oktatást. És alkalmanként a fiatalkorú bűnözőket a kolostorokba küldik élni (!), hogy az idős szerzetesek jóindulatú befolyása révén tegyenek szert új életszemléletre és életcélokra. (Khm. Azért volna mit tanulnunk, fejlett nyugatnak.)

Mint itt nálunk a középkori Európában, Thaiföldön is a régi időkben a papok voltak a tanult emberek és a tudósok, akiknek egyik jelentős feladatuk a tanítás volt. A monostorok csendes homlokzata mögött sok falusi fiú tanulta itt is az írást és az olvasást – igaz, hogy ők nem latinul, hanem páli és thai nyelven. Ők is kolostorokban tanulták a matematika alapjait, valamint vallásuk alaptételeit, ami számukra természetesen a buddhista törvényeket jelenti. Az oktatás itt is elsősorban az erkölcsi és a vallási tanokra koncentrált, és a kora thai irodalom is vallásos témákat dolgozott fel – csakúgy, mint nálunk a korai középkorban. Mily kicsi a világ, ugyebár…

S bár Thaiföldön 1887-ben létrejött az Oktatási Minisztérium, az alapfokú oktatás központjai továbbra is a monostorok maradtak. Egészen 1921-ig, amikor is az állami alapfokú oktatás kötelezővé vált. Sok helyütt, főleg vidéken még ma is a szerzetesek a példaképek a gyermekek számára. Sajnos ez a nagyvárosok nihilista, nyugat- és Amerika-majmoló ifjúságára már kevéssé jellemző, mindazonáltal az a jóleső benyomásunk van, hogy – a mi „civilizált” világunkkal ellentétben - Thaiföldön ez emberek még mindig őrzik és ápolják hagyományaikat, valódi értékeiket a lelkükben és továbbadják azt gyermekeiknek. Öntudatukkal és belső tartásukkal egyetemben.

A jellegzetes sáfrányszín köntösű monk-ok a tanítás mellett számos dologgal foglalkoznak. Vannak, akik gyógynövényeket gyűjtenek és azokból gyógyhatású termékeket állítanak elő. (Kedvencem a családban csak „monk-kenőcs”-nek hívott, kámforos, menta- és fahéjolajos készítmény, amely a fejfájástól az ízületi-, csont- és izomfájdalmakig minden kellemetlen tünetet enyhít.)

Készítenek ezen kívül buddhista amuletteket, harangokat, szélcsengőket, melyeket az embereknek osztanak szét, illetve turistáknak pénzért kínálnak :)

Másik fontos „szerzetesi szolgáltatás”, amit a monk-ok végeznek, a tanácsadás. A vezető szerzeteseket gyakran felkérik helyi viták eldöntésére, mert az ő tekintélyük garancia a vitában álló felek számára, hogy döntésük bölcs és méltányos lesz. Felszentelésük előtt ugyanis sok vezető szerzetes aktív világi életet élt, saját családja volt, földet művelt. Ismerik az emberek problémáit, képesek azokat egyedi módon látni és empatikusan kezelni, így jelentősen hozzájárulnak a kisebb-nagyobb közösségek, de az egész társadalom békéjéhez is, erkölcsi tekintélyüket pedig arra használják, hogy józanabb gondolkodásra figyelmeztetik az érintetteket, mielőtt a kisebb viták nagyra nőnének.

folyt.köv.