Annyit emlegettem az elmúlt hetekben a thaiföldi théraváda buddhizmus kapcsán a történelmi Buddhát, hogy arra gondoltam, szentelek egy önálló bejegyzést az Ő szép történetének. Méghozzá nagyjából úgy, ahogyan az a thai-ok emlékezetében él. És azért csak nagyjából, mert néhány bájosan thai-osan egyszerű, túlmisztifikált részletet (például, hogy hogyan is volt, amikor a Buddha meglátogatta édesanyját a Mennyországban) kihagytam a történetből. Nekem kedvesek voltak, ahogy olvastam őket, de attól tartok, nem tudnám olyan tipikusan thai-osan átültetni magyarba, és sokan inkább bugyutának titulálnák a történeteket. Thai-rajongókhoz ezúton is bocsánatért esedezem :), bár ők úgyis tudják, miről van szó! :)))
A páli anyanyelvű Sákjamuni (=„sákja bölcs”) Sziddhárta Buddha Nepálban, Lumbiniben született a kr.e. 563. év Vészák hava teliholdjának napján. Apja Suddhódanáma Gautama király, a Nepál és Északkelet-India határához közel fekvő Kapilavasztu városának sákja törzsbéli uralkodója, anyja a szépséges Sirimahamája királyné. Mint a szakrális történelmi személyek születésének történetei általában, Sziddhárta hercegé is varázslatos.
Úgy kezdődött, hogy Sirimahamája királyné egy éjjelen álmot látott: egy hatalmas fehér elefánt aláereszkedett az ezüst és arany hegyekből, ormányában egy lótuszvirágot hozva néki. Ébredése után azonnal hívatta a tudós bölcseket, értelmezzék álmát. Íme, megfejtésük: a királynénak fia születik, akit Sziddhathának (=Sziddhárta, aki elérte célját avagy „beteljesedett”) neveznek majd, és aki a legnagyobb király lesz a világon. Vagy a legnagyobb aszkéta…
Ezen az éjszakán a királyné megfogant, s mikor az álom után 10 hónappal apja udvarába indult, hogy ott készüljön fel szülésre, útközben megállt a Lumbini Kertben. Leszállt a hintójáról, hogy megpihenjen egy szálafa (más néven szál vagy szal fa, Shorea robusta, Kelet-India középső részein élő, igen gyors növekedésű, vastag törzsű, terebélyes koronájú, trópusi lombhullató fafajta. Ha elegendő helye van, hatalmas méretűre megnő. Rengeteg magot hoz, melyek a földre hullva, de gyakran az ágak között megragadva is, igen gyorsan kicsíráznak. Fája igen tartós, még a teakfánál is jobban ellenáll az időjárás viszontagságainak. Épületfának, villanyoszlopnak, vasúti talpfának hasznosítják. India erdészeti szempontból legnagyobb jelentőségű fafajtája.) tövében, amikor is a fa egy virágos ágába kapaszkodva, fájdalmak és vajúdás nélkül világra jött a gyermeke. Születését követően a királyfi hét lépést tett mind a négy világtáj felé, s lába nyomán lótuszvirágok sarjadtak a földből. Meg is szólalt ekkor:
„Ez az utolsó megtestesülésem ebben a világban. Most megkeresem és elpusztítom minden bánat gyökerét."
Hét nappal később Maja királyné meghalt, így a húga, Mahaprajapati gondjaira bízták a csecsemőt.
Suddhódana király minden szenvedést és nehézséget távol tartott gyermekétől és igyekezett a földi dolgokkal lekötni figyelmét. Amikor 20 éves lett, feleséget választott neki, Jasódharát (=„jó hírű”). Menyegzőjük után egy évvel fiuk született, aki a Rahula (=„béklyó, akadály”) nevet kapta…
Történt egyszer, hogy Sziddhárta kíváncsi lett, mi van a palota kapuin túl! Channa nevű kocsihajtójával, apja hozzájárulása nélkül, két alkalommal elhagyta a palotát.
Ez utóbbitól megérdeklődte, miért a borotvált fej, miért a rongyos sárga köntös, miért járja gyalogosan, mezítláb az utakat. S mikor a szent ember azt felelte, hogy ő azért választotta az aszkéta életet, mert így keresi az üdvösséget, azt a legáldottabb állapotot, melyben ismeretlen a szenvedés, az öregség és a halál, attól fogva a királyfinak nem volt maradása a palotában. Channa kíséretében még aznap éjjel útra kelt, hogy megkeresse az erdők mélyén lakó remetéket. Odaérve aztán drágaköves kardját övéről leoldva, levágta vele a haját. Levetette díszes ruháit és sárga köpenyre cserélte őket. Azután elrendelte, hogy Channa vigye vissza lovát és ékszereit az apjának. Sziddhárta ekkor 29 éves volt.
Hosszú vándorútra indult, keresztül Északkelt-Indián, és a szent embereket kereste. Megismerkedett a szamszára, a karma, a moksa eszméivel. Ez utóbbi különösen megragadta, így letelepedett a Nairanjana folyónál, és hat éven keresztül öt szerzetes társaságában, kik csatlakoztak hozzá, hogy tanuljanak tőle élt a szélsőséges önmegtagadásban, bűnbánatban, folyamatos meditációban. Éppen csak annyit evett és ivott, hogy teste életben maradjon. Így végül nagyon lesoványodott és nagyon gyenge lett. Ám az oly áhított megvilágosodás még mindig váratott magára…
Egy napon végül ráébredt, hogy a bűnbánattal és önsanyargatással töltött évek csupán testét gyengítették meg, de nem hozták el a válaszokat az Őt gyötrő kérdésekre. S ekkor, mialatt Indra dalát hallgatta, hirtelen megvilágosodott előtte a Középút Törvénye.
Ráébredt, hogy mindenekelőtt meg kell erősítenie testét, hogy újra elmélyülhessen a meditációban. A folyóhoz ment fürdeni. Ekkor jött arra Szujáta és boldogság öntötte el Sziddhártától, mert meglátta a belőle sugárzó Jót. Mézzel és tejjel édesített rizst nyújtott Neki, és Sziddhárta az ételtől új erőre kapott.
Leült a(ma bizonyos) fügefa alá, azzal a szent elhatározással, hogy addig onnan fel nem áll, míg célját el nem éri, azaz választ nem talál az élet és a szenvedés kérdésére.
Sziddhárta Buddha mély meditációba merülve, rendületlenül ült a Bo-fa alatt. Ekkor Mara, az ördögök királya egész seregével megkísértette őt. Ám egy gyönyörű istennő szállt fel a földből, és megvédte a Leendő Buddhát.
A kr.e. 598. év Vészák havának teliholdas éjszakáján Gautama Sziddhárta megvilágosodott és elérte a buddhaságot. Ebben a pillanatban felismerte a Négy Nemes Igazság és a Nyolcrétű Nemes Ösvény igazságait.
Ezután a Brahmák megkérték Őt, tanítsa az embereknek a boldogság titkait szerte a világon.
Első tanítványai régi társai voltak. Felkereste az öt szent embert Sarnath-ban és a Deer Kertben kezdte őket tanítani. Majd, miután tanított neki, Jasa csatlakozott hozzá 54 barátjával. Jasa szülei és felesége voltak az első tanítványok, akik megértették és elfogadták a Három Drágaság tanítását.
Azután a Buddha Uruvela, Nadi és Gaja Kassapának tanított, majd pedig elkövetkezett a nevezetes Magha Nap, amikor 1250 szerzetesnek, kik hívás nélkül gyűltek köré, tanította az Ovada-Patimokkha-t, melyet így foglalt össze: "Ne tégy rosszat, tedd a jót, tartsd magad tisztán - ezek a Buddhává válás szabályai."
Kis idő múlva meglátogatta apja palotáját. Suddhódana király és Jasódhara hercegnő javasolták Rahulának, kérdezze meg apját öröksége felől. Buddha ekkor felajánlotta fiának, hogy tanítványai sorába veszi. Az öreg király nagyon megrémült, hogy fia után unokáját is elveszíti, így megkérte a Buddhát, válasszon más tanítványt utódjának. Buddha eleget tett apja kérésnek és nem vitte magával a fiát novíciusnak.
Nyolcvan éves korában betegség támadta meg, ekkor kinyilatkoztatta halálának időpontját. Ennek bekövetkezte egy Cunda nevű kovács vagy aranyműves nevéhez kötődik, ki ebédre hívta meg Buddhát és tanítványait. Az itt elfogyasztott gombától hirtelen rosszul lett, majd erőnek erejével kényszerítette magát, hogy eljusson a Kushinarát övező erdőig. A ligetben a jobb oldalára heveredve lepihent egy szálafa alatt. Amint az őt követő tömeg odaérkezett, a fa hirtelen virágba borult és behintette őket szirmaival.
Ezután háromszor kérdezte meg az emberektől, hogy van-e valamilyen kérdésük őhozzá, ám mindenki néma maradt. Végül így szólt:
„Minden, ami megszületett, meg is hal. Az élet önmagában hordozza a pusztulást. Minden csak átmeneti. Dolgozzatok szorgalmasan önmagatok megváltásán!"
A gyönyörű festmények forrása:
Postcards from S. Dhumphakdi & Sons Publisher, Bangkok, Thailand
1 megjegyzés:
A megvilágosodás dátuma nem lehet i.e. 598, ha i.e. 563-ban született, mert akkor még nem is élt ugye. De jó kis összefoglaló, szépek a képek, köszi!
Megjegyzés küldése