Thaiföld vallási élete V. – Sákjamuni Sziddhárta Buddha története

Annyit emlegettem az elmúlt hetekben a thaiföldi théraváda buddhizmus kapcsán a történelmi Buddhát, hogy arra gondoltam, szentelek egy önálló bejegyzést az Ő szép történetének. Méghozzá nagyjából úgy, ahogyan az a thai-ok emlékezetében él. És azért csak nagyjából, mert néhány bájosan thai-osan egyszerű, túlmisztifikált részletet (például, hogy hogyan is volt, amikor a Buddha meglátogatta édesanyját a Mennyországban) kihagytam a történetből. Nekem kedvesek voltak, ahogy olvastam őket, de attól tartok, nem tudnám olyan tipikusan thai-osan átültetni magyarba, és sokan inkább bugyutának titulálnák a történeteket. Thai-rajongókhoz ezúton is bocsánatért esedezem :), bár ők úgyis tudják, miről van szó! :)))

A páli anyanyelvű Sákjamuni (=„sákja bölcs”) Sziddhárta Buddha Nepálban, Lumbiniben született a kr.e. 563. év Vészák hava teliholdjának napján. Apja Suddhódanáma Gautama király, a Nepál és Északkelet-India határához közel fekvő Kapilavasztu városának sákja törzsbéli uralkodója, anyja a szépséges Sirimahamája királyné. Mint a szakrális történelmi személyek születésének történetei általában, Sziddhárta hercegé is varázslatos.

Úgy kezdődött, hogy Sirimahamája királyné egy éjjelen álmot látott: egy hatalmas fehér elefánt aláereszkedett az ezüst  és arany hegyekből, ormányában egy lótuszvirágot hozva néki. Ébredése után azonnal hívatta a tudós bölcseket, értelmezzék álmát. Íme, megfejtésük: a királynénak fia születik, akit Sziddhathának (=Sziddhárta, aki elérte célját avagy „beteljesedett”) neveznek majd, és aki a legnagyobb király lesz a világon. Vagy a legnagyobb aszkéta…

Ezen az éjszakán a királyné megfogant, s mikor az álom után 10 hónappal apja udvarába indult, hogy ott készüljön fel szülésre, útközben megállt a Lumbini Kertben. Leszállt a hintójáról, hogy megpihenjen egy szálafa (más néven szál vagy szal fa, Shorea robusta, Kelet-India középső részein élő, igen gyors növekedésű, vastag törzsű, terebélyes koronájú, trópusi lombhullató fafajta. Ha elegendő helye van, hatalmas méretűre megnő. Rengeteg magot hoz, melyek a földre hullva, de gyakran az ágak között megragadva is, igen gyorsan kicsíráznak. Fája igen tartós, még a teakfánál is jobban ellenáll az időjárás viszontagságainak. Épületfának, villanyoszlopnak, vasúti talpfának hasznosítják. India erdészeti szempontból legnagyobb jelentőségű fafajtája.) tövében, amikor is a fa egy virágos ágába kapaszkodva, fájdalmak és vajúdás nélkül világra jött a gyermeke. Születését követően a királyfi hét lépést tett mind a négy világtáj felé, s lába nyomán lótuszvirágok sarjadtak a földből. Meg is szólalt ekkor:

 „Ez az utolsó megtestesülésem ebben a világban. Most megkeresem és elpusztítom minden bánat gyökerét."

Hét nappal később Maja királyné meghalt, így a húga, Mahaprajapati gondjaira bízták a csecsemőt.

Suddhódana király minden szenvedést és nehézséget távol tartott gyermekétől és igyekezett a földi dolgokkal lekötni figyelmét. Amikor 20 éves lett, feleséget választott neki, Jasódharát (=„jó hírű”). Menyegzőjük után egy évvel fiuk született, aki a Rahula (=„béklyó, akadály”) nevet kapta…

Történt egyszer, hogy Sziddhárta kíváncsi lett, mi van a palota kapuin túl! Channa nevű kocsihajtójával, apja hozzájárulása nélkül, két alkalommal elhagyta a palotát. Ezeken az utakon megpillantotta azt a négy dolgot, melyek megváltoztatták életét: az öregséget, a betegséget, a halált, és egy aszkétát.

Ez utóbbitól megérdeklődte, miért a borotvált fej, miért a rongyos sárga köntös, miért járja gyalogosan, mezítláb az utakat. S mikor a szent ember azt felelte, hogy ő azért választotta az aszkéta életet, mert így keresi az üdvösséget, azt a legáldottabb állapotot, melyben ismeretlen a szenvedés, az öregség és a halál, attól fogva a királyfinak nem volt maradása a palotában. Channa kíséretében még aznap éjjel útra kelt, hogy megkeresse az erdők mélyén lakó remetéket. Odaérve aztán drágaköves kardját övéről leoldva, levágta vele a haját. Levetette díszes ruháit és sárga köpenyre cserélte őket.  Azután elrendelte, hogy Channa vigye vissza lovát és ékszereit az apjának. Sziddhárta ekkor 29 éves volt.

Hosszú vándorútra indult, keresztül Északkelt-Indián, és a szent embereket kereste. Megismerkedett a szamszára, a karma, a moksa eszméivel. Ez utóbbi különösen megragadta, így letelepedett a Nairanjana folyónál, és hat éven keresztül öt szerzetes társaságában, kik csatlakoztak hozzá, hogy tanuljanak tőle élt a szélsőséges önmegtagadásban, bűnbánatban, folyamatos meditációban. Éppen csak annyit evett és ivott, hogy teste életben maradjon. Így végül nagyon lesoványodott és nagyon gyenge lett. Ám az oly áhított megvilágosodás még mindig váratott magára…

Egy napon végül ráébredt, hogy a bűnbánattal és önsanyargatással töltött évek csupán testét gyengítették meg, de nem hozták el a válaszokat az Őt gyötrő kérdésekre. S ekkor, mialatt Indra dalát hallgatta, hirtelen megvilágosodott előtte a Középút Törvénye.

Ráébredt, hogy mindenekelőtt meg kell erősítenie testét, hogy újra elmélyülhessen a meditációban. A folyóhoz ment fürdeni. Ekkor jött arra Szujáta és boldogság öntötte el Sziddhártától, mert meglátta a belőle sugárzó Jót. Mézzel és tejjel édesített rizst nyújtott Neki, és Sziddhárta az ételtől új erőre kapott.

Leült a(ma bizonyos) fügefa alá, azzal a szent elhatározással, hogy addig onnan fel nem áll, míg célját el nem éri, azaz választ nem talál az élet és a szenvedés kérdésére.

Sziddhárta Buddha mély meditációba merülve, rendületlenül ült a Bo-fa alatt. Ekkor Mara, az ördögök királya egész seregével megkísértette őt. Ám egy gyönyörű istennő szállt fel a földből, és megvédte a Leendő Buddhát.

A kr.e. 598. év Vészák havának teliholdas éjszakáján Gautama Sziddhárta megvilágosodott és elérte a buddhaságot. Ebben a pillanatban felismerte a Négy Nemes Igazság és a Nyolcrétű Nemes Ösvény igazságait.

Ezután a Brahmák megkérték Őt, tanítsa az embereknek a boldogság titkait szerte a világon.

Első tanítványai régi társai voltak. Felkereste az öt szent embert Sarnath-ban és a Deer Kertben kezdte őket tanítani. Majd, miután tanított neki, Jasa csatlakozott hozzá 54 barátjával. Jasa szülei és felesége voltak az első tanítványok, akik megértették és elfogadták a Három Drágaság tanítását.

Azután a Buddha Uruvela, Nadi és Gaja Kassapának tanított, majd pedig elkövetkezett a nevezetes Magha Nap, amikor 1250 szerzetesnek, kik hívás nélkül gyűltek köré, tanította az Ovada-Patimokkha-t, melyet így foglalt össze: "Ne tégy rosszat, tedd a jót, tartsd magad tisztán - ezek a Buddhává válás szabályai."

Kis idő múlva meglátogatta apja palotáját. Suddhódana király és Jasódhara hercegnő javasolták  Rahulának, kérdezze meg apját öröksége felől. Buddha ekkor felajánlotta fiának, hogy tanítványai sorába veszi. Az öreg király nagyon megrémült, hogy fia után unokáját is elveszíti, így megkérte a Buddhát, válasszon más tanítványt utódjának. Buddha eleget tett apja kérésnek és nem vitte magával a fiát novíciusnak.

Nyolcvan éves korában betegség támadta meg, ekkor kinyilatkoztatta halálának időpontját. Ennek bekövetkezte egy Cunda nevű kovács vagy aranyműves nevéhez kötődik, ki ebédre hívta meg Buddhát és tanítványait. Az itt elfogyasztott gombától hirtelen rosszul lett, majd erőnek erejével kényszerítette magát, hogy eljusson a Kushinarát övező erdőig. A ligetben a jobb oldalára heveredve lepihent egy szálafa alatt. Amint az őt követő tömeg odaérkezett, a fa hirtelen virágba borult és behintette őket szirmaival.

Ezután háromszor kérdezte meg az emberektől, hogy van-e valamilyen kérdésük őhozzá, ám mindenki néma maradt. Végül így szólt:

„Minden, ami megszületett, meg is hal. Az élet önmagában hordozza a pusztulást. Minden csak átmeneti. Dolgozzatok szorgalmasan önmagatok megváltásán!"

A gyönyörű festmények forrása:

Postcards from S. Dhumphakdi & Sons Publisher, Bangkok, Thailand

Thaiföld vallási élete IV. – Élet a wat-ban és a wat-ok körül II.

Keleten a buddhista szerzeteseket mindig is nagy tisztelet övezte (és ma sincs ez másként) vállalásukért, hogy a tökéletesség elérése érdekében lemondanak a világi örömökről és a Buddha tanai szerint való életet választják. A szerzetesek viselkedését 227 szabály írja elő, s nekik mindezeket be is kell tartani! Ám ezek nem holmi esztelen feudális vagy bűntudatkeltő regulák! Az alapvető erkölcsi értékeket hangsúlyozzák és arra hivatottak, hogy betartásukkal az egyén közelebb kerüljön önvalójához, a benne rejlő Buddha-természethez. A négy legfontosabb előírás: ne lopj!, ne ölj!, ne uszíts mást öngyilkosságra!, és a cölibátus. Ezek megszegése minden tekintet nélkül (hiába hivatkozik bármilyen külső vagy belső kényszerítő körülményre, akár mágikus befolyásra az elkövetőjük) a szerzetesrendből való azonnal kiutasítást fog eredményezni. (Nem fog azonban megbélyegzést, elítélést vagy kirekesztést eredményezni – ez semmiképpen nem férne össze sem a buddhizmus alapeszméivel, sem  a  thai toleranciával és individualizmussal.)

Eltérően más monasztikus rendektől, a beavatás nem követeli meg fizikai munka végzését a szerzetesektől. Elismerik és tisztelik a fizikai erőfeszítések értékét a pusztító gondolatok és vágyak csillapításában, ám  Thaiföldön a buddhista szerzetes kísértéseinek felszámolására nem az ilyesfajta elnyomást választja, hanem inkább úgy dönt, hogy megkeresi és megsemmisíti azokat a meditáción keresztül.

Itt a beavatott buddhista szerzetesek életmódja más számos ponton is különbözik a hozzánk közelebb álló és ezért talán jobban ismert katolikus rendekétől. Mivel trópusi éghajlat uralkodik, a szerzetesek élete nem olyan embert próbáló, mint a mérsékelt égövi, vagy a magas hegyekben élő társaiké. (Például nincsenek az időjárás viszontagságainak vagy a téli éhezésnek kitéve, nem kell fűtésről vagy meleg ruházatról gondoskodniuk.)

Ezen kívül megengedett a kötetlen beszélgetés. A buddhista szerzetesek szabadon tehetnek fel kérdéseket, ez Buddha tanításának lényegi eleme. Mint ahogy az is, hogy a tanok közül azokban mélyednek el, melyeket a saját haladásuk érdekében fontosnak éreznek, és ezeket választják meditációjuk tárgyának is.

Nagyon szembetűnő különbség továbbá, hogy a théraváda buddhizmus beavatottja akkor hagyja el a rendet, amikor csak akarja. A szerzetesi beavatással azt teszi nyilvánvalóvá a férfi, hogy követi Buddha tanításait. Ez azonban nem kötelező számára élete végéig. Bármikor szabadon elhagyhatja a kolostort és visszatérhet a világi életbe, nem fogják ezért megbélyegezni, elítélni, ferde szemmel nézni sem rendtársai, sem más, világi emberek.

Az esős évszak három hónapját kivéve a monk-ok szabadon utazhatnak, ez a hagyomány még buddhizmus legkorábbi idejéből származik, amikor Buddha és az ő tanítványai vándoréletet éltek. A kormány számos kedvezménnyel támogatja a szerzeteseket, ingyen utazhat(ná)nak például a tömegközlekedési eszközökön. Ezt azonban általában nem teszik, legtöbbször gyalog járnak. Mi azonban Phuket szigetén, a jelenleg még épülő Big Buddhánál megfigyeltünk egy vagány 70 év körüli monk-ot, amint éppen felugrott a pick-up platóra és jelt adott az indulásra… :)

Thaiföldön a buddhista szerzetesek könnyen felismerhetők jellegzetes sáfrányszínű ruhájukról és borotvált fejükről. A világi javakról teljes mértékben lemondanak, saját célra nem hordanak és használnak például pénzt. Tömeg(es) közlekedés helyett minden hajnalban gyalogosan elhagyják a wat-ot és egyesével indulnak útra, hogy a náluk lévő zsákba összegyűjtsék a napi élelmiszert.

Sok helyen már érkezésükre várva előre kikészítik az aznapra nekik szánt ételt és vizet. A buddhisták számára nagy megtiszteltetés és a napi jócselekedet része rászoruló számára adakozni, és ez fokozottan igaz, ha szerzetesnek adhatnak.
 

Bár a szerzetesek nőtlenek, és soha nem érinthetnek meg nőt (még az édesanyjukat sem!), a fentiekből is kitűnik, hogy nem élnek zárkózott vagy világtól elzárt életet. A meditáló szerzetesek kivételével napi kapcsolatban vannak a hétköznapi emberekkel: a kolostor körüli reggeli élelemgyűjtő körútjuk során, vagy a különböző ünnepségeken, fesztiválokon. És mivel – ahogyan azt korábbi írásomban már említettem – Thaiföldön a lakosság több mint 90%-a théraváda buddhista, ezek a találkozások nagyon fontosak mindkét fél számára. A szerzeteseknek így naponta van alkalmuk gyakorolni a jóság, a tolerancia, az együttérzés alapvető buddhista erényeit, a laikusok pedig – akik láthatóan nagyon fontosnak tartják és élvezik a találkozásokat – ezeken keresztül napi és élő kapcsolatban maradnak a buddhista eszmékkel. Mindenekelőtt ugye, a reggeli élelmiszer-gyűjtés alkalmával naponta gyakorolják a segítés, önzetlen adakozás jócselekedetét. Ezen alkalmakkor tanácsot vagy áldást is kérhetnek, valamint megbeszélhetnek bármilyen aktuális dolgot. A szerzetesek nagyon nyitottak és kedvesek ezeken az informális találkozókon. Mi is kaptunk áldást és jó tanácsokat egy kedves, mosolygós, idős monk-tól. Ehhez azonban az kellett, hogy thai barátunk felhívja ránk a szerzetes figyelmét: "ők itt nem 'sima' turisták, hanem a vendégeink". Az adomány ebéd elköltése után lépett oda a szerzetes mellénk, és bár szavait nem kimondottan értettük,  merthogy  thai-ul beszélt, gesztusai nyilvánvalóvá tették, mit mondott nekünk.

Buddhista felfogás szerint az adományozás (legyen az élelem, ruha a napi szükségletek fedezésére, vagy építőanyag, pénz a templomok, kórházak építésére, felújítására) kedvességünket és együttérzésünket fejezi ki a végtelen számú érző lény iránt, mely által érdemeket szerzünk, értéket teremtünk, ami pedig kedvező hatással van jelenlegi és jövőbeni életünkre.

Ezen túlmenően pedig nagyon alapvető és gyakorlati oka is van annak, amiért a thai-ok nagyvonalúan támogatják a Sangha-t (buddhista szerzetesrendet): nagyon kevés az olyan thai család (a buddhista vallású thai családok közül, természetesen), melynek legalább egy tagja ne a kolostorok falain belül mélyedne el az élet nagy kérdéseiben és Buddha tanításaiban. Nem ritka, hogy a férfi, miután eleget tett világi feladatainak és családi kötelezettségeinek, idős korában bevonul a szerzetesrendbe, hogy ott mint buddhista szerzetes, elmélyüléssel és meditációval töltse élete utolsó időszakát. (Ha megfigyeljük, Thaiföldön meglehetősen ritkán látni idős férfiakat – legalábbis az idős nők számához képest. Ennek tehát nem az az oka, mint mifelénk, ti. hogy a férfiak átlagéletkora több évvel a nőké alatt van :), hanem sokkal inkább az előbb leírtak.)

Az is régóta szokás, hogy amikor egy buddhista férfi betölti a 20. életévét, 5 naptól 3 hónapig terjedő időtartamra átmenetileg bevonul valamelyik kolostorba szerzetesnek. Ezt általában a Khao Phansa időszakban teszik, és ez egy nagyon fontos és nagy becsben tartott állomása minden ifjú életének. Phuket-en az egyik wat-ban Őfelsége, IX. Ráma király csaknem életnagyságú fényképe látható, melyen mint frissen beavatott szerzetes üldögél.

Thai barátunk rengeteg fényképet mutatott kedvenc unokaöccsének szerzetessé avatásáról: diasorozattal dokumentálták fejének leborotválását, szerzetesi ruhájának felvételét, az avatási szertartást, majd az azt követő ünnepi étkezést. Az egész család jelen lehetett, mindenki, az ifjú szerzetest is beleértve, nagyon boldog és büszke volt. Azt is megtudtuk, hogy a tulajdonképpen négy nagyméretű kendőből álló szabályos szerzetesi öltözék felöltése komoly és - első alkalommal legalábbis - nem egyemberes feladat. Onnantól fogva, hogy szerzetessé válik a fiú, nincs más tulajdona, mint szerzetesi ruhája és egy edény, melybe alamizsnát gyűjthet. A fej leborotválása is a világi javakról és hívságokról való teljes és maradéktalan lemondását szimbolizálja. Helyénvaló tehát az öröm, mely szól egyrészt az új és fontos élettapasztalatok megszerzésének, másrészt a felnőtté, önállóvá válásnak.

S hogy hogyan engedheti meg magának Thaiföldön bármelyik család (ahol általános, hogy nem 1-2 gyermek van, akiket el kell tartani) ezt a „fényűzést”? Hát úgy, hogy a munkaadók – legyen kormányhivatal, fegyveres testület vagy magánvállalat – 3 hónapos szabadságot ad dolgozójának, teljes fizetéssel ideiglenes felszentelése idejére! Ez tehát nem egy különleges kiváltság valamely elit társadalmi csoport exkluzív tagjainak! A földműves „legkisebb fiától” kezdve a királyi sarjakig bárki előtt, aki csak óhajtja, nyitva áll a szerzetesi út a buddhista tanokban és bölcsességekben való elmélyülés, valamint a világ dolgainak és önvalójának teljesebb megértése előtt.

Thaiföldön majdnem minden jelentős ünnep buddhista szent naphoz kötődik, és ezek mindegyike nemzeti ünnep is egyben. Legfontosabbak:

Magha Puja, melyet annak a csodálatos alkalomnak emlékezetére tartanak február végén, amikor 1250 ember hívás nélkül összegyűlt a Buddha prédikációját hallgatni. Országszerte gyertyafényes felvonulásokat tartanak a templomok körül.

Visakha Puja, a legszentebb buddhista nap május végén, amikor is szintén a templomok körül gyertyafényes felvonulásokkal a Buddha születését, megvilágosodását és földi életéből való végleges útra kelését ünnepelik.

Loi Kratong, a legszebb thai ünnep október végén, novemberben. A királyság minden lakója hajót készít banánlevelekből, melybe gyertyát és füstölőt helyeznek, majd a fénylő kis járművet vízre bocsátják valamelyik folyón vagy csatornán.

Khao Phansa, ezt már említettem korábban, ez a három hónapos esős évszak kezdete. Ez az az időszak, amikor az összes szerzetes – beleértve az ideigleneseket is :) - bevonul a kolostorokba, elmélyülni a tanokban és a meditációban.

A legtöbb ember imádja ezeket az ünnepségeket, valamint a templomokban rendezett fesztiválokat, amely nemcsak vidám és fülledt kirakodóvásár, kiváló (be)vásárlási, valamint sült pondró-evési lehetőség :), hanem annak fóruma is, hogy a hívők konzultáljanak a szerzetesekkel és a szellemekkel a fontos döntések meghozatalához.

A szerzetesek és a kolostorok tehát nagyon fontos szerepet töltenek be a thai emberek mindennapi életében. Tanácsot kérnek tőlük minden élethelyzetükben, és az ő áldásuk (valamint kedvező csillagállás) nélkül nem fognak új munkába, nem költöznek, nem kötnek házasságot. Vallásuk napi, aktív gyakorlása fontos sarokköve a thai hagyományok ápolásának, az alapvető emberi és morális értékek őrzésének és generációról generációra való átadásának.

 folyt.köv.